A kocsiban ültünk hárman
Kolozsvár felé, anya, Balázs és én, fáradtan robogtunk az M3-on, ők meséket
mondtak a nagyvilágról, meg a család ügyes-bajos dolgairól, aminek mindig
jótékony helyszíne egy hosszú autóút, miközben a rádióban szóló riportot hallgatjuk
fél füllel, amolyan utazós hangok törik meg a kocsi monoton zúgását, amit
növelek, ha néha lehúzom az ablakot, pedig hideg van és nyirkos az idő, mi
ülünk a kocsiülésen, mellettünk rohan a táj a maga mozdulatlanságával
közömbösen, pedig igazán feltűnő lehet az a sok száguldozó autó az autópálya
szürke kígyóaszfaltján, és én azon gondolkodom, hogy ez a lapos mindenség velem
szembefordulva, nekem oldalt mégis fut, vagy előttem közeledik, előbb lassan,
mint egy lomha öregember, aztán hirtelen, mintha egy űrhajóban ülnék, az
univerzum fénysebességre kapcsol, és én hirtelen döntéskényszerbe kerülök, de
mégsem érzek semmit, blokkolódik minden, már csak valahol nagyon mélyen, elásva
tudom, hogy a táj és a kocsi összecsap mindjárt, és nekem el kell döntenem, hogy
az ülés biztos pont maradjon,üljek tovább és nézzem, ahogy a világ ül
mellettem, vagy mégis, egy pillanatra meg kell szüntetni magamat és az ülést,
az autót és a kígyósztrádát, el kell felejteni ezt a létjogosult közömbösséget és felkiáltani, de nem csak
azért, mert egyszerre kibírhatatlanná vált ez az ősrobbanásra készülődés, hanem
mert ezt a közömbös tájat szólásra kell bírnom, mert beszélnem kell vele, és ez
a vágy, mely egyszerre bénítja és uralja tudatom, annyira erőszakos és kizáró,
hogy a pattanásig feszülő tizedmásodpercek kikövetelik a kérdést és a választ,
és ebben a pillanatban, amikor minden merőn bámul és vár, mintha ez a döntés
jelentené a megszólalás jogát, egyszer csak kimondom. Állj!
