A kocsiban ültünk hárman Kolozsvár felé, anya, Balázs és én, fáradtan robogtunk az M3-on, ők meséket mondtak a nagyvilágról, meg a család ügyes-bajos dolgairól, aminek mindig jótékony helyszíne egy hosszú autóút, miközben a rádióban szóló riportot hallgatjuk fél füllel, amolyan utazós hangok törik meg a kocsi monoton zúgását, amit növelek, ha néha lehúzom az ablakot, pedig hideg van és nyirkos az idő, mi ülünk a kocsiülésen, mellettünk rohan a táj a maga mozdulatlanságával közömbösen, pedig igazán feltűnő lehet az a sok száguldozó autó az autópálya szürke kígyóaszfaltján, és én azon gondolkodom, hogy ez a lapos mindenség velem szembefordulva, nekem oldalt mégis fut, vagy előttem közeledik, előbb lassan, mint egy lomha öregember, aztán hirtelen, mintha egy űrhajóban ülnék, az univerzum fénysebességre kapcsol, és én hirtelen döntéskényszerbe kerülök, de mégsem érzek semmit, blokkolódik minden, már csak valahol nagyon mélyen, elásva tudom, hogy a táj és a kocsi összecsap mindjárt, és nekem el kell döntenem, hogy az ülés biztos pont maradjon,üljek tovább és nézzem, ahogy a világ ül mellettem, vagy mégis, egy pillanatra meg kell szüntetni magamat és az ülést, az autót és a kígyósztrádát, el kell felejteni ezt a létjogosult  közömbösséget és felkiáltani, de nem csak azért, mert egyszerre kibírhatatlanná vált ez az ősrobbanásra készülődés, hanem mert ezt a közömbös tájat szólásra kell bírnom, mert beszélnem kell vele, és ez a vágy, mely egyszerre bénítja és uralja tudatom, annyira erőszakos és kizáró, hogy a pattanásig feszülő tizedmásodpercek kikövetelik a kérdést és a választ, és ebben a pillanatban, amikor minden merőn bámul és vár, mintha ez a döntés jelentené a megszólalás jogát, egyszer csak kimondom. Állj!